Az ártatlanság ereje
Az ártatlanság ereje
Maria Regina a tanuk meghallgatása után bűnösnek találtatott. A bűne paráznaság, szemmel verés, boszorkányság. Elbocsátunk téged egyházi ítélőszékünk elől, és átadunk a világi fegyvereknek. De erősen könyörgünk a világi bírósághoz, hogy olyan módon enyhítse az ítéletet, hogy elkerüljük a vérontást és a halálos veszélyt. – Hallgatta és arra gondolt, hogy vajon kik lehettek a tanuk? És vajon hol látták őt a Sátánnal enyelegni és seprűnyélen lovagolni? És arra is gondolt, hogy vajon őt, miért nem kérdezte erről soha senki sem?
Minden csontja fájt. Legfőképpen a feje. Törékeny, kicsike lány volt, amikor elfogták odavágták a falhoz, valószínűleg akkor üthette be annyira a fejét, hogy soha többet már nem is tudott megszólalni.
– Befele! – nyílott az ajtó és belépett a szobába.
– Te vagy az?
Nem tudta ki kérdezi, csak bámulta a sötétbarna bútorokat, s középen a hatalmas fehér csipkés dunnás ágyat.
– Gyere közelebb.
Beljebb ment a szobába s már látta, hogy valami nagyon rangos férfi ül egy karosszékben. Meghajolt előtte.
– Maria Regina. Mit csináltál kislányom? – kérdezte, de nem tőle kérdezte, csak úgy magától, előre meredten.
– A Sátánnal hálsz. – Arany pecsétgyűrűs kézfejével rácsapott egy nagyot a faragott asztalra.
A lány összerezzent.
– Megfertőzted az egész falut. Már mind a Sátán szolgája. Megbabonáztál mindent és mindenkit. Az Isten sem kegyelmezne neked.
Nem értett az egészből semmit.
– Na, feküdj fel az ágyra és nem ajánlom, hogy ellenkezz.
Odament az ágyhoz és felfeküdt rá. Hanyatt. Nem ellenkezett. Félrefordította a fejét. Elernyesztette az izmait. „Mindent túl lehet élni és túl is kell!” – mondogatta mindig nagymama.
Egy dalt dúdolt magában hangtalanul valami gyerekverset, miközben az ágy nyikorgott, aztán csikordult az ajtó és bejöttek mások is, többen egymás után és egyszerre, nem tudta hányan, ide oda mozgatták, volt aki arcul ütötte vagy tépte a haját. Nem nyitotta ki a szemét egyszer sem. – Nem is fáj. – gondolta. Ez csak a test. Életben kell maradni.
Arra ébredt, hogy katonák rángatták ki a szobából és vitték a folyosón csuklójánál összekötve, hosszan kellett menni, le a pincébe és még ott is hosszan. Egy ajtó nyílott és egy kis zugba belökték. Hideg volt. Nem volt hova ülni, feküdni. Csak állt lehajtott fővel. Feljebb húzta kicsit összetépkedett ruháját, vékony piros csík folydogált a combján belül lefele a lábszáron, hosszasan nézte, míg végül a piros meleg gyöngy lecsöppent a hideg kőre. Hozzászokott a vér látványához és a nyílt sebekhez is. Már nyolc évesen segített nagymamának, amikor a sebesült katonákat vagy falubelieket kellett ápolni.
– Gyerünk, ne álmodozz! – Siettette nagymama, és ő futott a vízzel vagy a sebkötő anyagokkal.
Napot lehelt a haldokló férfiak homlokára. Később megtanulta a gyógynövényeket is. Olívával kenegette a bőrét attól volt szép. Mindenféle főzetet tanított nagymama, ami a különböző betegségekre volt jó. Náluk gyógyult, szépült az egész falu…
Nem bírt már állni. Lekuporodott a földre.
Felébredt, fájt minden porcikája. Napokig feküdt. Kiszáradt a torka, alig bírt nyelni. Szomjas volt, és fájt a gyomra. Tudta, hogy vége. Félt. Nagyon félt. Hamarosan viszik. „A lélek kilép, s majd később visszatér egy másik testbe.” Ezt mondta a nagymama. Csak addig kell kibírni.
Eszébe jutott az a nap amikor a szomszéd rányitotta az ajtót, megfenyegette, hogyha nem lesz az övé, akkor megnézheti magát. Ő csak nevetett. Nagymama azt mondta „csak azé legyél, akit szívedből szeretsz”, és ő ehhez tartotta magát. Gyerekkori szerelmét lebakolta* vágtában a lova. Szörnyethalt. Második szerelme magas rangú volt. Megházasodott, elhagyta őt. Azóta nem szeretett senkit. Nem tudott.
Ajtózörgés hallatszott, feltápászkodott. Egy katona volt az.
– Mit követtél el? – kérdezte.
Csak nézett de nem tudott szólni.
– Mit követtél el? – üvöltött a katona és erősen rázta mindkét vállát.
Elvesztette az eszméletét. Amikor felébredt takaróval volt betekerve, és langyos levest kanalazott a katona a szájába.
– Egyél… mert megöllek…egyél…mert megöllek… – mondogatta szaggatottan a katona, és közben remegő kezével etette.
Véreres volt a szeme a katonának és ömlöttek a könnyei annyira hogy még az orra is folyt. – Miért sír? Szép arca van. – gondolta és megint elaludt.
– Ez meg mi a fene?
– Meghalt.
– Mi az Istentől halt ez meg?
– Lehet hogy éhen halt – volt a válasz.
– Az Istenit hogy ezeket még kivégezni sem lehet. – éles vasat érzett a gerince tájékán. Nagyon fájt de megpróbált lélegzetet sem venni.
– Mért nem vitted ki a vesztőhelyre?
– Sokan voltak.
– Akkor tüntesd el de gyorsan. Nekem nehogy itt rohadjon.
Szőlőt vagy valami gyümölcsöt eszik – gondolta, úgy hallotta, az ropog az őr foga között. A katona a hajánál fogva húzta a takaróba csavarva. Amikor kívül kerültek futni kezdett vele, majd egyszer csak letette valahova. Megpróbált kikászálódni a takaróból de a katona már nem volt sehol. Elszaladt.
Feltápászkodott és körbenézett.
– Élek – gondolta.
Ha felkel a Nap tudta, hogy tudni fogja merre van nyugat és kelet.
– Mindjárt feljön – gondolta, mosolygott és szaporán vette a levegőt. Lassan felemelte mindkét karját az ég felé. Arcát is felfele fordította. Enyhe szellőt érzett a bőrén. Odalépett egy fához, végigsimította a törzsét és kacagni kezdett. Élek! Kacagta. Szívből, örömből, életigenlésből, hangja vesztetten, némán kacagott. Átölelte, s a szívéhez szorította őt az Erdő.
Az ártatlanul kivégzett nők emlékére.
Szerző: Tihanyi Tóth Kinga
*Bakoláskor a ló lehajtja a fejét, kinyújtja az elülső lábait, púposítja a hátát, a farát megemeli, akár ki is rúg. A bakolás a lovak természetes, ősi védekező ösztöne, amivel lerázzák magukról a rájuk támadó ragadozókat. De lovad bakolhat jókedvében, ha majdnem kicsattan az energiától, de jelezhet így akár ijedtséget és fájdalmat is. Mindemellett pedig a bakolás a lovassal szembeni ellenszegülés egyik formája is. (Forrás: www.lovasok.hu)
Küldd be te is az írásodat!
