Saját út a boldogsághoz
Sokan mondják, hogy nekik saját útjuk van a boldogsághoz. Ezzel nem is lenne gond, de az út a boldogsághoz mindenkinek tartogat közös elemet. Természetesen, mindenkinek saját életútja van.
Van, amiben a boldogtalan ember a legbiztosabb
Ebben nem is lenne semmi különös, ha leginkább nem olyanoktól hallottam volna, akik láthatóan távol álltak attól, hogy boldognak nevezzék az életüket vagy legalább a jelenbeli napjaikat. Ők a legbiztosabbak abban, hogy saját útjuk van. Az ilyen embernél néha rákérdezek, valahogy így: de azért mégiscsak az emberi nemhez tartozunk, mégiscsak vannak párhuzamosságok a nehézségeinkben, s akkor kell hogy legyen hasonló minta a boldogságban is, nem? Ilyenkor (szinte azért könyörögve, hogy ne folytassam) azt válaszolja, ne aggódjak miatta, mert ő jó irányba tart.
Távol álljon tőlem az a fajta pökhendi magabiztosság, miszerint én egyedül viszont tudom, mi a boldogság mindenkinek. De meg tudom különböztetni a boldogság irányába és a másfelé tartó embert még akkor is, ha igyekszik mosolyogni, azt gondolván, hogy a mosoly a boldogság egyedüli mutatója, miközben a mosolyok között nagy különbségek vannak.
Vannak akik szerint elég mosolyogni
Van egy szakma, amely elvileg foglalkozhatna az emberek boldogságával és meg is próbálja. Na az ő magyarországi fő „nagyasszonyuk” minden fényképen mosolyog, de ismerős ez a száj. Ha kérdeznél tőle egy őszinte igazságot, gyorsan méregbe gurulna és egészen más képet vágna.
Tehát nem érdekes, hogy valaki mosollyal akarja leplezni boldogtalanságát, egy másik ember pedig a társadalom iránti rosszindulatát leplezi olyan vigyorral, amilyen egy olyan törpének van csak a mesében, akit valaki hirtelen popsin rúgott, de nem tudja merről jött a csapás.
Nincs saját út a boldogsághoz?
Végül is egyszerű dolgom van. Mivel vannak, akik rájöttek, hogy nem jó irányban haladnak, nekik lehet segíteni, ők elindulhatnak egy boldogabb élet felé, s már az indulás mekkora öröm. A lényeg abban van, hogy rájött, ráeszmélt. Ez komoly képesség az ő részéről.
Mivel sokan várnak segítségre, nem sokáig várok egy valakire, hogy elinduljon a „saját útján”. Amúgy az lenne a kívánatos, ha mindenki elindulna valami vagy valaki felé, tehát lenne célja és úton lenne a céljai felé, ami már önmagában is boldogít, végül pedig megérkezne és lubickolhatna egy kicsit a megérkezés boldog pillanataiban.
Ha mindenki képes lenne önálló egyéniségként létezni, akkor természetesen mondhatjuk, hogy van saját út. Amikor viszont azt látjuk, hogy emberek egy-egy csoportja hasonlóan rombolja a saját életét, mondjuk egy kocsma törzsvendégei, akkor számukra pár dologban nagyon is hasonlóak lennének a lépések azért, hogy legalább visszaforduljanak a boldogtalansággal irányából.
Egy példa a saját útról a szerelemben
Mondhatod, hogy ne beszéljünk itt egy kocsma kitartó látogatóiról, mert nem az övék az emberek jellemző problémája, hanem a párkapcsolat, a szerelem, a gyermeknevelés, a pénz hiánya, szóval ezek azok az akadályok, melyek leginkább keresztbe tesznek a boldogságnak, ezekkel küzd az emberek többsége.
Akkor nézzük a „saját utat” a szerelemben. Válasszunk három lányt, akik arra vágynak, hogy megtalálják az igazit. Legyen mondjuk nekik is „saját útjuk”. Nézik a TV-t, olvassák a neten, hogy így és így kell bánni s srácokkal. A srácok pedig mindent ígérnek nekik, azután a szokásos minta szerint alakulnak a dolgok. Ma már egyik mindegyik lány a következő vagy azutáni srácnál tart.
Talán azt az „okosságot” követik, hogy „felelj meg mindenben a barátodnak”, vagy azt a divatosat, hogy „sose áruld el az érzelmeidet, mert visszaélnek vele”! Van harmadik is, hogy „vigyázz a srácokkal, mert csak az kell nekik”.
Nos, ezek a lányok a példánkban csak hárman vannak, de látható, hogy mennyire saját útjuk van a szerelemben. Annyira, hogy ezzel még majdnem a kínai filozófia azon állítását is megcáfolják, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Nekik lehet, méghozzá mindegyiknek ugyanabba. Csak a nagyságrend kedvéért: az említett három butaság szerint élve, ebben a pillanatban is és csak Magyarországon tízezrek próbálnak sikert elérni a szerelemben. Közben közülük rengetegen azt hiszik, hogy valamiféle saját úton haladnak.
Van saját út a boldogsághoz, csak nem úgy
Amúgy tényleg van saját út a boldogsághoz, de csak azoknak, akik hajlandóak a saját szemükkel látni a világot. Azoknak, akik képesek szembenézni azzal, ha rossz vágányon haladnak, nem pedig rámondják, hogy az az én utam, amikor pedig már látszik a sínpár végződése egy szakadék peremén.
Mivel az ember társas lény, és alig élne túl Robinosként, ezért nem helyezném a hangsúlyt arra, hogy saját utunk van. Persze, hogy valakinek saját útja van, mert pontosan azon az úton, azokkal az emberekkel nem más megy végig, hanem ő. Azonban vannak szabályok, amik írottak vagy tapasztalatiak, de láthatóan működnek és léteznek. Például ha nem gondolkodunk egy kicsit sem a párunk fejével, tehát nem nézzük meg egy cselekvésünket vagy egy tervezett cselekvésünket abból a nézőpontból, hogy miként hat majd őrá, akkor nem vettük figyelembe az ő boldogságát.
Persze fordítva is igaz: attól még, hogy törekszünk a párunkat boldoggá tenni, ez nem mehet szembe a saját boldogságunkkal. E mellett pedig neki is törekednie kell a mi szemünkkel is nézni a dolgokat.
Van tehát saját út abban, hogy ha boldog akarsz lenni egy emberi közösségben, akkor meg kell tanulni a másik fejével is gondolkodni? Nincs. Ez egy tapasztalati tény, aminek kölcsönösség a végeredménye. Ezen elv hiányában inkább önzéssel találkozunk. Ez csak egy példa volt arra, hogy vannak olyan szabályok, melyek mindannyiunkra vonatkoznak. A szabályok betartásának pedig gyakorlati hatása van a boldogságunkra.
Mivel az életünk legtöbb területét valamilyen csoportban éljük, mint például család, edzőtársak, tánccsapat, iskolai osztály, munkatársak, ezért ez az egy elv is – és ez még csak nem is a legfontosabb – azt mutatja, hogy legalábbis nem tejesen saját az út a boldogsághoz, hanem vannak az útnak közös szakaszai, még ha mások és máskor haladnak is ugyanazon a szakaszon.
Jellemző csapda-pár
A boldogság keresésének van egy jellemző csapda-párja. Az első csapda: Az ember hajlamossá válhat azt gondolni, hogy mások ismerik a boldogság teljes képletét, ezért csak másokra hallgat. A másik, ami az első csapdának pontosan az ellentéte, hogy miután kipróbáltunk pár olyan tanácsot, amit olyanok adtak, akik maguk sem értettek semmit a dologhoz, nos, ezután az ember eldönti, hogy senkire sem hallgat, mert neki „saját útja van”. Ez utóbbi csapdához annyit, hogy az emberek nem ebben vagy abban a csapdában élik le az életüket, hanem egy darabig ebben élnek, majd átmásznak a másikba, s így tovább újra és újra.
Bárki el tud érni boldogságot, aki kitalál egy legalább számára reális célt, s aki ezután teszi a lépéseket a célja vagy céljai felé.
A boldogság ténye szempontjából arra érdemes figyelnie, hogy ne engedje meg sem magának, sem másoknak, hogy az ő lépéseit kicsinek minősítsék. Aki képes erre, az el tud érni boldogságot. Én vagy bárki más adhatunk segítséget, tudást és ez a segítség, tudás és a tanács az, ami nem az út „saját része”, de haladni az úton egyéni tevékenység, így ennyiben viszont tényleg van saját út a boldogsághoz. Járj rajta sikerrel!
