A boldogság titkai
Megfigyelted már, hogy „angol tudósok” vagy mások minden évben felfedezik a boldogság titkát. Az egyik évben a génekben találják meg a megoldást, a másikban a hormonokban.
Már megint új titkai vannak a boldogságnak?
Sok emberben fel sem merül, hogy ha ezek ilyen gyakran előállnak valami újjal, akkor valójában sem idén, sem korábban nem fedeztek fel semmit a boldogságról.
Az ilyen „tudósok” tetszeleghetnek fehér köpenyben, vagy állhatnak hatalmas egyetemi katedrán, az egyetlen biztos dolog velük kapcsolatban, hogy hosszú távon nem biztosak semmiben. Például: idén írnak egy felfedezésről, arról, hogy milyen boldogsághormonok okozzák az örömöt, míg jövőre hatalmas hírveréssel teszik közzé, hogy megdőlt a régi elmélet, ami egyébként saját elméletük, de erről már hallgatnak.
Tehát most előállnak egy cáfolattal és az új elmélettel, miszerint az út a boldogsághoz mégsem a hormonokon keresztül vezet, hanem mondjuk a pupilla átmérőjén. (Ez némi túlzás, de nem kisebb butaságokkal állnak elő.) Ezt teszik, de ne gondold, hogy jövőre nem állnak elő ismét valami újjal, vagy ha véletlenül maradnak a tavalyi elméletnél, akkor idén Indiából kölcsönöznek hozzá valami „új gyakorlatot”, például meditációt. Az nem zavarja őket, hogy semmit sem tudnak a meditáció eredeti szerepéről, és arról, hogy egy buddhista eszköztárában az tökéletesen működik, de ez nem jelenti azt, hogy az a technika egy „ológus” által újraértelmezve bármit is segítene az embereknek.
Boldogság-kutatás és fejlődés?
A boldogság kutatását ők tudományos magasságokba helyezik. Ezek a „kutatók” nem tűrik az állandóságot, mert ők abból élnek, hogy kutatásaikra „szükség van” a fejlődéshez. Valójában persze nekik pénzre van szükség újabb kutatásaikhoz. Ezt pedig intézetek falai mögé bújva meg is kapják pazarló államoktól, és akadémiáiktól.
Érdekes, hogy azt mondják, hogy tudományuk fejlődik, mégis, e tudomány eredményei évszázadok óta változatlanok: az emberiség túlnyomó része boldogtalan, és nem csak az elmaradott országokban, hanem a fejlettnek titulált nyugaton is. (Az igaz, hogy ebben a közgazdaságtannak nevezett pilótajáték is kiveszi a részét.)
Árulkodik „tudásukról” az, hogy ők boldogok-e!
Nincs abban semmi különös, ha valaki materialista. Az azonban vicces, ha materialista és szakmája szerint a lélekkel foglalkozik. Hogyan foglalkozik azzal, ami olyan távol áll tőle?
Pszichiáterek mászkálnak gondterheltnek mutatott arccal, és közülük csak kevesen vallják be legalább maguknak, hogy saját életük is boldogtalan – hogyan is adhatnának tanácsot másoknak, ha legnagyobb teljesítményük szerencsétlen emberek zombivá szedálása pirulákkal. A pszichológia teljesen más dolog. Freud papa legalább arra rájött, hogy pusztán érdeklődéssel és kommunikációval sokat javíthatunk egy személy lelki állapotán. Akárhogyan is van, mielőtt elfogadsz egy tanácsot valakitől, aki a szakmája szerint „iáter”,„ológus”, kérdezd meg, hogy milyen az élete? Mert ha a sajátjával sem tud mit kezdeni, akkor mennyire lesz sikeres veled!?
Mit kérdeznél a szerelemről egy olyan párkapcsolati „szakembertől”, aki túl van már három-négy házasságon, és a saját gyereke sem áll vele szívesen szóba? Ő persze azt mondja majd, hogy sokat tud, mert a sok válásból sok a tapasztalata. Ha ez a válasz komoly lehetne, akkor nyilván az a legjobb mezőgazdász, akinek már tíz éve minden termése folyamatosan odavész a szárazságban vagy a túl sok eső miatt.
Most kezdték kutatni?
Mit szólnál ahhoz a kutatóhoz, akinek szakmája elnevezése szerint értenie kellene az emberi lélekhez, most azt állítja, hogy szakmája csak nem rég óta kutatja a boldogságot, és még ezzel is hazudik, hiszen nem csak a pszichológia, hanem még a filozófia is úgy indult, hogy keres valami megoldást az ember gyötrelmeire, keresi, hogy mit keresünk itt a Földön, és hogyan lehetnénk boldogabbak. Ha egy ember azt tűzi ki céljának, hogy elmebetegeket gyógyítson, már azzal is kitűz egy részcélt, hogy jobb állapotba hozzon valakit, aki láthatóan boldogtalan. Mi ez, ha nem a boldogság irányában tett lépés? (Bár sikerülne neki, de nem szokott.)
Tisztelet a kivételnek – az őszinteség régen kiveszett a boldogságot „hivatásból” kutatókból, mert ha lenne bennük, bevallanák, hogy teljesen rossz úton járnak. Pedig, ha lenne merszük abbahagyni az Ember őrült módon materialista megközelítését, akkor megfelelhetnének legalább a szakmájuk elnevezésében szereplő „pszichi” szótöredéknek,… onnan pedig már nem nagy ugrás, hogy a lelket nem lehet vérnyomásmérővel vizsgálni.
A lélek, s így az ember működése indirekt módon megérthető a céljai és cselekvése, viselkedése, másokkal való összhangja vagy diszharmóniája, és mások viselkedésére adott reakciói tanulmányozásával. Ez azonban nem hoz úgy pénzt a konyhára, mint a gyógyszergyárak által fenntartott kémiai laborok. Ezért aztán a „hivatásos” boldogságkutatók maradnak a hormonoknál, rosszabbik fajtájuk pedig antidepresszánsnak nevezett mérgeket állít elő „emberi fogyasztásra”, még akkor is, ha a használati útmutatóban kis betűkkel ugyan, de le kell írnia, hogy a depresszióra kitalált szer, depressziót (nem vicc) és hirtelen halált is okozhat.
Ez egy anyagias társadalom, de az írók, színészek, szobrászok, táncosok, tanárok és más értelmiségiek tudják mi a forrása a boldogságnak, csak nekik kisebb a hangjuk. Talán amikor már milliárdnyi embernek lesz elege a TV és a bulvár lapok hülyítéséből, akkor eljön valami reneszánszhoz hasonló új korszak, amikor újra az értelmes célok kitűzése, a feléjük tett lépések, a célba érés, valamint a művészet és a sportteljesítmények válnak azzá, amit úgy nevezünk, hogy út a boldogsághoz.
Miféle boldogság-gyakorlatok?
Jönnek majd okosok, akik valamiféle „30 napos boldogság programot” vagy „9 lépés és boldog leszel” programot ajánlanak neked. Csak kérdezd meg azt, aki kitalálta, hogy együtt van még a családja, veri még a férje, csalja e még a férjét? Ezek a kérdések lelepleznék őt, ezért inkább semmit nem mondanak erről, vagy hazudni fognak, mert tudják, hogy az igazság kimondása elvenné a keresetüket.
Azt mondják majd neked – persze szépen mosolyogva -, hogy légy pozitív, miközben ők maguk elbuknak minden nap, amikor nem tudnak pozitívan viszonyulni saját magukhoz, hozzátartozóikhoz, és hosszú távon azokhoz sem, akiknek tanácsokat osztanak.
Szembenézni a valósággal
A szembenézés a valósággal, majd döntés és etikus cselekvés, közelebb visz a boldogsághoz, mit 10.000 óra szuggesztió, öndicsérgetés, „műanyag pozitívkodás”, tett nélküli álmodozás.
Akik járni akarnak a boldogság útján, jobban teszik, ha a fehér köpenyes kanapéján való heverészés helyett kitűznek maguk elé egy értelmes, és nem elérhetetlen célt, majd kitartással elindulnak afelé a cél felé, de nem álmodozással, hanem tervezéssel és cselekvéssel.
(Cavoon)
