Buszra várva
Tikkasztó hőségben, nyomottan érkezem az autóbusz állomásra. Táskámban ásványvíz után kutatva, egy idős házaspár szólít meg, félszegen. Arról érdeklődnek, ismerek-e a városban egy taxist, aki kivinné őket, és jól megpakolt csomagjaikat a vasútállomásra.
Előkapom a mobilomat és két gyors telefonhívást követően csalódottan tájékoztatom őket arról, sajnos nem tudok segíteni.
Még 26 perc a busz érkezéséig. Talán fél perc sem telik el, mellém szegődik egy rászoruló hölgy, aki némi aprót kér tőlem. Zsebemből előkapom amit a menetjegyre halásztam elő pénztárcámból, és a kezébe nyomom. A nő hamar elviharzik, én pedig kortyolok egyet a vizes palackból. Ekkor szól oda az imént érdeklődő házaspár férfi tagja:
– Nálam nincs apró, amióta asszony van a háznál! – s mosolyra biggyeszti száját.
– Már 53 éve! – teszi hozzá a feleség, s jóízűen nevetünk fel mindhárman.
Megkérdezem őket hová utaznak. Elmondják, hogy látogatóba mennek nagyobbik lányukhoz, ahol sok éves próbálkozás után végre gyermek érkezett a házhoz. A büszke nagymama rögtön fényképért nyúl a táskájába, közben a papa arról beszél, hogy ők utaznak, nekik már úgysem kerül sokba, no meg szabadidejükből kitelik, szegény fiatalok annyit dolgoznak, fáradtak…
Olyan átlagos, egyszerű emberek ők. A néni sötétkék színű, apró virágmintás blúzt visel, haja frissen dauerolt. Fekete szoknya és egy barna cipő, melyben alig fér el, fáradtságtól megdagadt lábfeje. A papa kalapban ácsorog párja mellett, rajta egyszerű póló, kertésznadrág, “zokniszandál”.. mely még sosem állt ilyen jól senki lábán. A szorgos munka nyoma kézfejükre ült dolgos éveik alatt, de arcukon mégsem látni, mintha megállt volna az idő úgy harminc éve. Jókedvűek, boldogok. Csomagjaikban természetesen gondosan előkészített háztáji finomságok sora, friss pogácsa, tanyasi tojás, házi szörp lapul, de akad ott egy kis szíverősítő is.
– a tavalyiból maradt egy-két üveggel, hála az égnek jól termett a szilva. – fordul felém az öreg, aki azzal a lendülettel meg is kérdezi, tudom-e hogyan készül a tölgyfa pálinka?
Hitetlenkedve, ám korát tisztelve csóválom fejem, és kérem mesélje el.
– Elmegyek az erdőbe, szedek egy kis tölgyfát, aztán elcserélem pálinkára! – mondja, s újra jóízűen nevetünk fel.
Közben az én buszom megérkezik, nekik még 13 perc.. elfoglalva ülőhelyemet az ablak mellett, rácsodálkozom ahogy ez a két kedves ember integet felém, s egy pillanatra felsejlik bennem az emlék, amikor a nagyszüleimnél töltött nyári vakáció után búcsúzkodtunk a “kispirosról”. Mosolyogva intek vissza, a busz pedig útjára indul.
Most, itt ülve a pláza forgatagának kellős közepén, egy kávéházi asztalnál hűsítőmet kortyolgatva, azon kapom magam, hogy már egy órája írok, mit sem észlelve abból a zajból ami mindeddig körülvett. Fejemet felhajtom, körbenézek és azon tűnődöm, vajon a sok fiatal akik egymással nem törődve, mobiltelefonjukba mélyedve, az emojik világából milyen sztorit visznek magukkal a kis unokához? Majd arról mesélnek talán, hogy milyen vicces volt mikor profilt csináltunk a nagyinak a közösségi hálón, vagy a papának próbáltuk elmagyarázni mi is az a #hashtag?
Ebben a mai rohanó világban hányan állunk meg akár egy pár percre és gondolunk vissza a boldog gyerekkorunkra?
Eszembe jut megannyi emlék… ahogyan édesanyám dagasztja a tésztát, a tárcsás mosógép hangja, a nagyapám rongyosra forgatott kártyapaklijának illata. A cseresznyefa az udvar közepén, aminek vastag ágaira még most is szívesen kapaszkodnék fel, egy szem édes, ropogós cseresznyéért.
E szép emlékképek után, elhaladva számos arcomba kiáltó “SALE” kirakat mellett, utam inkább a könyvesbolt felé vezet, ahonnan három könyv társaságában távozom.
D. Zsuzsanna
Írj Te is egy valós történetet a boldogságról!
