Iskolai agresszió kezelése – I. rész: A megelőzés
Hány szülőnek okoz rendszeresen problémát, hogy egy-egy munkanap végén nem tudja, hogyan segítsen a gyerekének, akinek meggyűlt a baja egy másik gyerekkel az iskolában!
Egy iskolai közösségben a kapcsolatok nem sokkal jobbak, mint amilyen a társadalom általános helyzete. A szülőt, a pedagógust és leginkább a gyereket azonban közvetlenül jobban sújtják az iskolában vagy egy osztályban uralkodó állapotok. Nem nehéz rájönni, hogy milyen forrásokból táplálkozik az a sok agresszió, amit a gyerekek már fiatal korukban elszenvedhetnek vagy akár tevőleges részesei is ezeknek. Ha ezt nem sikerül csökkenteni, az a későbbi felnőtt társadalom rovására megy majd, de egy szülőt ennél jobban érdekelhet gyermeke jelenlegi helyzete és ezzel összefüggésben az, hogy ne verjék az iskolában és ő maga se váljon agresszívvá.
Nézzük meg ezt a gyerek, a szülő és a pedagógus oldaláról is, még akkor is, ha ez az írás nem fogja teljességgel kibontani a témát.
Szülők jellemző hozzáállása
Ezek között nagy különbségek is vannak, de a legjellemzőbb szülői magatartások a következők szoktak lenni.
Vannak, akik kizárólag a gyerekre bízzák, hogy oldja meg maga az iskolai konfliktusait. Ők elintézik a dolgot például pár ilyen mondattal: „Mért nem ütsz vissza neki, ne legyél már olyan nyámnyila!” vagy „Ha nem állsz a sarkadra és nem látod el magad a baját, akkor én látom el a tiédet!” vagy „Úgy kell neked, minek bosszantod az erősebbeket!”
Az nagyon is érthető, hogy egy szülő azt szeretné, hogy a gyereke önálló legyen és ne szoruljon rá a szülei védelmére más gyerekekkel szemben. Logikus az is ha szeretnénk, hogy általánosságban is a gyerekkor végére elérje a teljes önállóságot, ez azonban egy folyamat, melynek az elején alig van önállósága, majd egyre több és több dologban maga is tud intézkedni és normális helyzetben a felnőttkorra már jókora önállósággal rendelkezik.
Egy óvodás vagy egy kisiskolás gyerek azonban gyámolításra szorulhat közösségi kapcsolatai vonatkozásában, különösen, ha otthon barátságos a környezet és nem gyakorolhatta be testvérekkel sem az alkalmazkodás, a győzelem szabályait és néha a veszteség feldolgozását. Szüksége van tehát szülői segítségre. A szülő nem vonulhat ki teljesen abból, ami a gyerekkel az iskolában történik.
Van szülő, akinek minden esetben az a feltételezése, hogy gyermekét bántották és neki azonnal el kell érnie, hogy a pedagógus védje meg a gyerekét és alaposan dorgálja meg azt a másik, agresszív gyereket. A világos, hogy jó, ha komolyan vesszük, hogy mit mond a gyerekünk és sok gyereknél nagyon is hihetünk a szavának, s amikor azt mondja, hogy bántották, akkor az valószínűleg úgy is volt. (Sok pedagógus tudna persze több olyan példát mondani arra, hogy a konfliktus nem úgy kezdődött, hogy a „másik visszaütött”.) Jó ha a szülő tudja, hogy nem tesz jót a gyerekének, ha akkor is őt akarja kihozni ártatlannak, amikor a csetepaté kezdeményezője volt, mert akkor csak megerősíti abban, hogy bármit megtehet. Beszúrhatunk ide egy durva és látszólag nem ide tartozó megjegyzést: Bár nem csak velük, de a börtönök tele vannak olyan felnőttekkel, akik gyerekkorukban vagy még inkább serdülő korukban bármit megtehettek.
Olyan szülő is akad, aki szerint a tanároknak kellene odafigyelnie annyira a gyerekekre, hogy ne forduljanak elő agresszív tettek a csoportban vagy az osztályban. A gyerekeknek azonban saját nézőpontjukból kell tudniuk viselkedni, nem azért, mert egy „őrszem” van jelen.
A pedagógus jellemző hozzáállása
Az iskolai agresszióhoz való hozzáállásban a pedagógusok is képviselnek néhány mintát. Van aki szemet huny felettük, van aki kétségbeesetten próbálja megoldani a helyzetet büntetéssel, akad aki minden ilyen alkalommal a lelkére beszél a gyerekeknek és akad, aki sok rossz tapasztalat után már be sem avatkozik ilyesmibe, hanem mindenért a szülőt okolja. Jó megoldásokat is felvonultatnak pedagógusok és a legtöbben nagyon lelkiismeretesen próbálják kizárni az iskolából vagy az óvodából az agresszív viselkedést.
Sok pedagógus a gyerek viselkedéséből le tud vonni következtetést arra vonatkozóan, hogy mi folyik otthon a családban. Azonban ebben nagyot lehet tévedni, mert a gyerekek rengeteget tanulnak egymástól. Ha már az óvodában azt tapasztalja, hogy az erősebb gyereké a játék, akkor hamar megszokja, hogy erőt kell alkalmazni ahhoz, hogy legyen valamije. Ültess egy így felnövő gyereket egy állam vezető pozíciójába és kaptál egy diktátort. (Na jó, nem ennyiből áll a dolog, ahhoz több is kell.)
Azt viszont tényleg jól teszi a szülő, ha jó példát mutat a gyereknek, amin nem azt értjük, hogy alakoskodik, hanem azt, hogy igyekszik betartani a szabályokat, barátságos másokkal, van türelme, tud megértő lenni, kitartó a munkájában és még sok minden más. Miért csodálkozik a szülő, ha gyereke átszalad a piros lámpánál az úton, amikor ő maga is rendszeresen átrohant vele a piroson, hogy elérje a buszt a túloldalon. Belegondolhatnánk ebbe, és talán kevesebb gyereket érne baleset, amikor egyedül közlekedik. Ha házaspár állandóan veszekszik, akkor elég könnyen ad olyan mintát a gyereknek, hogy ő maga is veszekedős legyen. Azután csodálkozunk, hogy hatszor házasodik és válik. Azon se kell meglepődni, hogy annak a szülőnek gyereke, aki hétfőn már a pénteket várja, nem kap valami jó mintát arra, hogyan kellene egy munkahelyet megbecsülni, s végül válhat belőle olyan felnőtt, aki nem szeret dolgozni vagy éppen szeret, de nem sikeres és nem boldog a munkájával.
A gyerekek nem könyvből tanulják a viselkedést
A gyerek nem könyvből, hanem példából, mintából tanulja a viselkedést. A mintát elsősorban mi felnőttek, ezen belül szülők és pedagógusok adjuk neki, másodsorban pedig a kortársai. Amikor már nehézzé vált a gyermeknevelés, akkor általában késő, mert a sok rossz példa juttatta idáig a helyzetet. Ha csak azt értjük nevelésen, hogy elmondjuk a gyereknek, hogy mi a helyes, akkor veszíteni fog ő is és mi is. Amúgy az igaz, hogy az együttélés szabályai biztosítják az alapot, ezeket és más szabályokat tehát meg kell ismernie a gyereknek. Az általa tapasztalt példák azonban jellemformálóak lesznek nála. Ha ez rossz irányba ment, akkor nagyon nehéz visszafordítani és igen sok jó példát kellene tapasztalnia ennek érdekében.
A gyerek-szülő-pedagógus háromszög
Nagyon veszélyes az „ősi” tanár-szülő ellentétet szítani, mert pontosan a gyerek-szülő-pedagógus háromszög jó működése tudja kizárni vagy csökkenteni az agressziót az iskolákban és az óvodában is. Hogy működik a gyerek-szülő-pedagógus háromszög? Úgy, hogy ha bármelyik tényezőjét lecsökkentjük, akkor rövidül a háromszög minden oldala és kapunk egy kisebb háromszöget, ami azt jelenti, hogy együttműködésük kevésbé lesz hatékony. Azokban az intézményekben, ahol a tanárok nem becsülik a szülőket vagy a szülők a tanárokat, jóval kevesebb lesz az együttműködés, de nem csak a tanár és szülő között, hanem a gyerek és tanár, illetve a gyerek és szülő viszonylatban is. Mondhatjuk, hogy a háromszög bármely „páros” viszonya megromlik, mind a hárman elszenvedik. E hármas együttműködésének fenntartásáért vagy növeléséért leginkább a két felnőtt felelős, de legalább egyiküknek kezdeményezőnek kell lennie a „háromszög pontjai” közötti kommunikáció elindításáért, javításáért és fenntartásáért.
A felbujtó
Vannak gyerekek, akik alig keverednek konfliktusba, valahogy csak teszik a dolgukat, tanulnak és játszanak, mikor mire van idő. Egy olyan közösségben azonban, ahol sok a konfliktus, ott mindig van egy vagy egy pár felbujtó és szinte senki sem tud kimaradni az „adok-kapok”-ból. Okosan teszi a pedagógus, ha a felbujtót keresi, aki csak ritkán részese a konfliktusnak és inkább a háttérben nevet a markába. Ő csak eléri, hogy mások rosszban legyenek. Ha a pedagógus megtalálja őt és kezeli, akkor abbamaradnak a veszekedések és verekedések. Az pedig, hogy hogyan találja meg a felbujtót, az már egy másik történet.
Igen, vannak más okai is és ezekhez kapcsolódóan más tanácsok is az iskolai agresszió csökkentésére, melyeket itt nem boncolgatunk, s ezek között vannak nagyon egyszerű tényezők, mint például az, hogy ne menjenek a gyerekek éhesen az iskolába, de hozzájárulhatnak az agresszív hozzáállás kialakulásához bizonyos tanulási nehézségek is. Ha ez utóbbit nem hiszed, csak kezdj el úgy beszélni valakihez, hogy alig értsen valamit abból amit mondasz, de várd el tőle, hogy megértsen téged és látni fogod, hogyan megy fel a pumpája.
A gyerekek boldogsága
A gyerekeket nem kell tanítani a boldogságra. Könnyen boldogok, ha barátságos környezetben vannak, ahol kibontakozhat a tehetségük és elérhetik céljaikat. Sok rossz tapasztalat és sok kudarc vagy nagy kudarcok kellenek ahhoz, hogy a boldogság megélése egyre nehezebb legyen a gyerek számára, majd kapjunk egy savanyú felnőttet, aki úgy véli, hogy a boldogság elérhetetlen dolog és végül ne bízzon se másban, se magában. Neveljünk inkább boldogabb gyerekeket. Ehhez a boldogsághoz nagyban hozzájárul a barátságos iskolai vagy óvodai környezet, ahol nincs jelen verekedés és más agresszív viselkedés. Ugyancsak elengedhetetlen a gyerek boldogságához, hogy otthon is lelki és testi biztonságban legyen. Ennek megteremtéséért – különösen saját viselkedésükkel – a szülők sokat tehetnek. Jól tenné szülő és pedagógus egyaránt, ha meghallgatná és az igazságot kihallaná abból, amit a másik mond, javasol neki és a gyereknek az otthoni és az iskolai viselkedéssel kapcsolatban.
