Hiperaktív gyerekek, valódi hazugságok
(Az írás az első hozzászóló nyomán kiegészítésre került.)
Talán meglepő, de nem létezik olyan betegség, hogy hiperaktivitás!
Na ez durva állítás lenne, hiszen ilyen címre rögtön 15000, gyermekét sikeresen hiperaktívvá nyilváníttató szülő utasítaná el. Ők nagyon is tudják, hogy van ilyen! Akár már egy fél életnek is érzik azt az időt, amit valami ilyesmi elleni, de inkább a gyermekük melletti küzdelemben töltöttek el! Tehát itt rögtön meg is követem őket és jelzem, hogy minden szülő büszke lehet magára, akinek valami rendellenességgel születik a gyermeke, de ő, mint szülő nem és azért sem adja fel, igyekszik megoldani, de legalább elviselhetőbbé tenni a helyzetet. Ez szülői nagyság kérdése, még ha sokan nagy szerénységgel kezelik is saját odaadó gondoskodásukat.
Na jó, akkor van!
Ezért a címet azzal árnyalhatjuk, hogy vannak születési rendellenességek, melyek ilyen tünetekkel járnak, viszont van a hiperaktivitásnak egy másik oldala és ez az, hogy manapság feltűnően sok, a gyógyszergyárak statisztikai igényeit kielégítő ilyen diagnózis születik. Ez az írás leginkább ezért készült és egyáltalán nem születési rendellenességek kezeléséről szól.
Ha valaki olyan jelenségeket tapasztal a gyermekén, melyekről ma az az álláspont, hogy erre a diagnózisra utalnak, akkor bármilyen az elmével foglalkozó „szakértő” előtt érdemes teljesen normál orvosi fizikai (vér, vizelet, stb.) vizsgálatot végeztetnie, tehát feltárni először minden kezelhető fizikai okot és kezelni is azokat. Ilyen például a helytelen táplálkozás, cukros üdítők, túl kevés folyadék, vitaminhiány stb. Meglehet, hogy ezek feltárásával a tünetek kezelődnek és nem kell drasztikusabb kezelés a gyereknek.
A következő az lenne, hogy biztosítunk a gyereknek egy nem zaklatott környezetet, ha a mostani az. A legrosszabb, ha pusztán a tünetek miatt pszichiátria szereket adnak valakinek, aki amúgy nem is pszichés eset.
Persze létezik olyan „szakma”, melynek képviselői bizonyos gyártók érdekeinek megfelelően diagnosztizálnak ilyesmit és aztán ártalmas szereket írnak fel akár kicsinyeknek is. Ettől nem lesz megválaszolva, hogy miért nem létezett ilyen „betegség” 40 évvel ezelőtt.
Életmód
Ha orvosi vizsgálattokkal kizártak minden fizikai okot, akkor az okot leginkább az életmódban kell keresni. A valóság az, hogy a gyerekek nagy része természetesen igen mozgékony. Ha egy gyermek élénksége annyira zavaró, hogy a környezetnek nehéz elviselnie, akkor a következőket érdemes számba venni, illetve kipróbálni. (Megjegyzem, hogy leggyakrabban a negyedik esetről van szó, de érdemes az első hármat is megemlíteni.)
1. Vajon nem inkább arról van szó, hogy a gyerek környezetében lévő felnőttek túl lassúak, fáradtak és ezért nehezen viselik mások élénkségét és életörömét?
2. Biztosított a gyerek számára elegendő tér és sport, hogy mozgásigényét kielégítse? Ha nem, akkor ebben kell a segítségére lenni.
3. Túl sok sok cukros, szénhidrát tartalmú ételt eszik a gyerek? Csökkentsük vagy hagyjuk el a cukrot az étrendjéből és adjunk neki hasznos táplálékot.
4. Figyelem, a gyereknek adott valódi figyelem
Kinek a figyelme?
A negyedik lehetőség a leggyakoribb. Ez pedig az, hogy túl kevés figyelmet kap a gyerek. Szóval kinek nincs elég figyelme? A gyereknek? Az már csak tünet. Ez lenne a hiperaktivitás? Nincs abban semmi meglepő, ha a szülőktől figyelmet nem kapó gyerek fel akarja hívni magára a figyelmet és erre elég jó eszköznek bizonyulhat a számára a nagy sebességű és felnőttek számára kiszámíthatatlannak tűnő mozgás. A megoldás az erre, hogy a szülő rendszeresen biztosít a gyerek számára egy időkeretet, amikor semmi mással nem foglalkozik, nem vesz fel telefont sem, hanem csak a gyerekkel játszik. Az „irányított szabadidő”, tehát amikor a felnőtt mondja meg, hogy mit csinálnak a gyerekkel közös idejükben, nem feltétlenül jó. Legyen valamennyi ideje a szülőnek arra, hogy hagyja magát kontrollálni a gyerek által.
Csak gondoljuk el, hogy a gyereknek szinte folyamatosan el kell fogadnia, hogy a dolgok úgy történnek, ahogyan a felnőtt szeretné. Ez még akkor is sok lehet számára, ha feltételezzük, hogy a felnőtt csak jót akar neki és valóban bölcsen határozza meg, hogy mit kell tenni. Engedjünk, hogy érvényesüljön a gyerek akarata is, először harcolni fog azért, hogy az ő elképzelései is érvényre juthassanak, ha pedig „harcában” sikertelen lesz, hiperaktívnak titulált állapot helyett kaphatunk rosszabbat: egy unott, mindenről lemondó, semmi érdeklődést nem mutató gyermeket. Olyan gyerek lesz, akit olyan felnőtt nevelt fel, aki nem mutatott túl nagy valódi figyelmet és érdeklődést a gyerek iránt. A gyermek boldogsága függ a szülő figyelmének mennyiségétől.
A mai kor barbársága a fenti lehetőségek megvizsgálása és helyrehozása helyett pszichiátriai drogokat adni a gyerekeknek, melyek mellékhatásai között olyan dolgok is szerepelnek, mint amire felírják őket.
Még sincs?
Akkor hát van hiperaktivitás vagy nincs? Bizonyára van, de még inkább sok olyan felnőtt van, aki már elfelejtette, hogy gyermekkorában maga is szívesen rohangált. Ha már egyszer segítettünk gyermekünknek megtanulni járni, akkor most, amikor már rohanni is tud, örüljünk neki. A törékeny tárgyakat pedig csak tegyük el, ha féltjük.
Novák Ferenc
tanár, emberi kapcsolatok specialista