Ha a másik nem tud róla, akkor nem fáj neki?
Alcím: Ez szerelem?
„Nem fáj neki!”
Hányszor hallottuk már: „Ha a másik nem tud róla, akkor nem fáj neki!” Milyen „kedves” is valakitől, aki megcsalja a másikat, hogy nem szeretné, ha a párjának fájna. Azonban két csavar is van ebben a dologban.
Első látszatra még akár igaznak is tűnhet, mert ha az ember belegondol, akkor tényleg nem csap minket hirtelen agyon, ha megcsal a szerelmünk, miközben nem tudunk róla. Megismétlem hirtelen nem. De attól a perctől fog-e úgy a szemembe nézni, mint addig? Attól a naptól, ha kedves lesz velem, nem csak valamiféle jóvátétel lesz-e az a kedvesség? Tényleg nem tudunk majd róla, mi történt?
Esetleg nem, de onnan minden megváltozik. Előre tudható hogyan alakul majd az élet. Egyre több baja lesz velem. Amikor szóvá teszi az én viselkedésemet, valójában csak a saját sarát keni majd rám. Ha hirtelen változás áll be a szerelemben, akkor tudhatod, hogy történt valami, sajnos néha pont az, hogy megcsalta az embert a férje vagy a felesége.
Lehet a hűségre úgy tekinteni, mint valami ódivatú dologra, de akármilyen „okosságokat” talál is ki egy nő vagy férfi arra, miért volt rendben megcsalnia a másikat, attól még pont a lényegét nem érti a párkapcsolatnak. Benne van a dolog nevében: pár + kapcsolat. Ebben nincs benne egy harmadik személy, mert az egyszerűen csak nem párkapcsolat, hanem szerelmi háromszög.
Kivel nem fordult még elő, hogy jó érzéssel gondolt valakire, aki távol volt és az hirtelen felhívta telefonon. Létezne, hogy csak a pozitív gondolatokat érezzük meg messziről? Ugyan már! Nem tudjuk pontosan, de érezni fogjuk, hogy rossz irányban változott valami, amikor megcsaltak bennünket. Ez valahogyan fájni fog nekünk. Úgyhogy ne mondja nekünk senki, hogy nem fáj nekünk ha a párunk félrelépett. A boldogsághoz más út vezet.
Nézzük, mi az a másik dolog, ami e mögött a széles körben elhitt hazugság mögött még fontos!
„Hát neked?”
„Ha a másik nem tud róla, akkor nem fáj neki!”
Eddig pont arról volt szó, hogy dehogynem, de még ha igaz is lenne ez a butaság, még akkor is ott lenne a dolog másik oldala. Ha egy ismerősöm mesélné nekem, hogy megcsalta a férjét, de mivel az nem tud róla, így nem fáj neki, akkor azt kérdezném tőle: És neked?
Egy önmagára adó embernek több fájdalma származik majd a saját ilyen tettéből, mint amit arról gondol, hogy a szerelmének lenne, ha megtudná, hogy ő megcsalta. Persze egy ember számára hihetetlen sok szint van lefelé, a végső magány felé, amikor már a kutya sem kíváncsi rá és senki sem szeretne a közelében lenni. Így lepusztulhat az ismerősünk etikai érzéke odáig, hogy azt mondja, „na és akkor mi van”. „Megcsaltam, nem tud róla, nekem meg jó így, ahogy van.”
Nos, ekkor jön el a mi felelősségünk a dologban, mert ha jót szeretnénk neki, akkor el kell mondanunk, hogy az az út, amin lépdel ide vezet: „végső magány, amikor már a kutya sem kíváncsi rá és senki sem szeretne a közelében lenni”. Nem sokkal kapunk ugyanis többet az élettől, mint amit adunk.
Tehát mondja senki, hogy nem fáj, mert nyugtathatja magát, de minimum neki igenis fáj és még jobban is fog fájni, de pár év múlva nem is gondolja majd, hogy maga okozta saját magányát vagy egyéb nyomorult helyzetét. Ha te ezt magányosan olvasod, ne vedd rossz néven, mert ez az írás a hűtlenségről szól, s a magány csak egy lehetséges kimenetele a gyakori hűtlenségnek, miközben sok más egyéb negatív következménye lehet. Szóval a magányt csak, mint példát említjük.
Ezek a sorok nem szóltak az őszinte beismerésről és a megbocsátásról, melyek nemes megoldások becstelen helyzetekre is, de ilyesmiről és a boldogság más összetevőiről majd egy másik írás szól.
Álljon még itt végén valami ütős: aki megcsalja a másikat, azzal az az egyik legnagyobb baj, hogy testnek nézi a nőket és férfiakat, a hűség viszont nem testek között jön létre, hanem érző lények között, nevezd léleknek vagy ahogyan szeretnéd.
Szóval? “Ha a másik nem tud róla, akkor nem fáj?”
