Szakítani tudni kell!

Kifejezetten ellene vagyok a szakításnak, de az egyik párkapcsolati előadásom témáiból egy figyelmes résztvevő pontosan azt hiányolta, „hogyan fejezzünk be egy párkapcsolatot”.
Nyilvánvaló, hogy szakítani nem boldogság, de megtehető felemelt fejjel és úgy, hogy minél kevesebb kárt okozzon, ezzel is elismerve a szerelemből származó addigi értékeket.

A szakítás hatása a következő párkapcsolatra

Gondolom sokan felkapták a fejüket arra: „kifejezetten ellene vagyok”. Hogyan lehet valaki az ellen, ami elég gyakori, szinte már-már természetes, valamint ha valami elkezdődik, akkor annak természetes, hogy van folytatása és lehet vége is?
Szó szerint nem is vagyok ellene, hanem egyszerűen csak senkinek sem tanácsolom, de nem fogom megkerülni a választ, hogy miként tegye, ha már semmi mást nem talál egy pár jobb megoldásnak.

Inkább „helyrehozás párti” vagyok. Egyébként miért nem javaslom? Egyrészt még egy rövid kapcsolatba is annyi energiát helyezünk és belőle annyi pozitív élményt nyerünk, hogy kárnak tartom ezek elpazarlását, ha a folytatással inkább hatványozhatnánk is a szerelemben lévő pozitív érzelmi értékeket.

Másrészt – és ez a fontosabb – ez emberek az újabb kapcsolatba valamennyit mindig továbbvisznek az előzőből, leginkább a mínusz oldalt. Egyféle tapasztalati mechanizmusként úgy használják múltbeli szerelmi emlékeiket, mintha a körülmények a jelenben hasonlóak lennének, mint korábban. Persze nem vagyunk egyformák és vannak, akik elmében jobban le tudnak zárni egy korszakot, mint mások, de még ők is elkövethetik azt a hibát, hogy korábbi kapcsolatuk negatív tapasztalatait, mint félelmek forrásait építik be újabb kapcsolatukba. Ez csökkenti a következő kapcsolat hőfokát, őszinteségét, természetességét, más szavakkal: kevésbé adnak bele mindent a következő szerelmi viszonyba és könnyen hozzáadódik némi mesterkéltség, egyfajta folyamatos kontroll, amit az ember úgy gyakorol, hogy kissé kívül áll azon a dolgon, amit kontrollálni szeretne – kissé kívülállóként azonban nincs igazi szerelem.

Bizakodunk, s ez nagyon is helyes, de minden befejezéssel elveszíthetünk valamit abból az őszinte, szerelem lelkes indításához szükséges lendületből, amit egyesek naivitásnak fognak fel, de valójában nagyon is értékes nézőpont a startnál, hogy akit megtaláltunk, az az igazi. Ez azért van, mert azt gondolhatjuk, hogy az előző kapcsolatba is úgy vágtunk bele, hogy „remélem ő lesz az igazi” és nem úgy volt. Ez a remény a sok újrakezdéssel egyre jobban elkophat, s amikor olyan emberekkel beszélgetek, akik túl vannak már néhány kapcsolaton, ezt valahogy így szokták megfogalmazni: „Már annyiszor nem sikerül, miért éppen ezután jönne össze?” A leglelkiismeretesebb embereknek a legnehezebb, mert ők minden szakítást saját kudarcukként szoktak elkönyvelni. (Egy Don Juan, a megrögzött csábító, sosem kesereg kudarcokon, eleve nem tervez hosszú kapcsolatot. Bár nem ismeri be, de ettől ő még nem boldog, viszont nem is boldogtalan a szakítástól, hiszen eleve „így tervezte”.)

Mielőtt szakítunk

Kapkodás vagy hirtelen végzetes döntés helyett, mielőtt valaki szakításra adná a fejét, feltétlen át kellene gondolnia pár dolgot. Az első, hogy mi változott meg? Ezt, mint egy kérdést feltehetjük magunknak. „Mi láttam a másikban a szerelmünk kezedén, amit most nem?” „Mi történt amiért már nem?” Ezek olyan kérdések, amelyekre adott válaszok bármelyikében találhatunk olyan dolgot, amit nem a másik rontott el, s ha így van, akkor ezen mi vagyunk képesek változtatni. Csináltunk valamit, ami miatt kevésbé szeretnénk a másik szemébe nézni? Akkor nem jobb inkább őszintén elmondani, ami után talán ő szakít velünk, de ha mégis kitart mellettünk, akkor legalább nem kell már cipelni egy titkot, ami megakadályozta, hogy a másik szemébe nézzünk?

Persze a másik is lerombolhatta azt a képet, amit mi felépítettünk róla, de még ebben is lehetett szerepünk abban, hogy nem szóltunk neki idejében(!), hogy ez nincs kedvünkre. Ha például 3 évig elnéztük, hogy a párunk egyre több alkoholt ivott, akkor elég fura 7 év múlva azzal hibáztatni, hogy szerintünk ő alkoholista. Mit tettünk meg érte vagy mint mulasztottunk el akkor, amikor még kezelni lehetett volna a helyzetet. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy éljünk együtt egy alkoholistával, de azt igen, hogy talán volt olyan pont, ahol még megállítható lett volna a folyamat, de az engedékenységünk hozzájárult ahhoz, hogy mégis azzá vált.

Összegezve ezt: mielőtt szakításra kerülne a sor, még van esélyünk arra, hogy tényleg elölről kezdjük azáltal, hogy mindkét fél őszintén szembenéz azzal, amit elrontott a szerelem első pillanatától kezdve máig. Ez nem valósítható meg úgy, hogy a másikat hibáztatjuk – ezen a módon csak a szakítás alapozható meg.

A szakítás időpontja és helye

Ha pár egyik felében sincs már meg a hajlandóság helyretenni a kapcsolatot, akkor valóban itt az ideje a szakításnak. Az elég ritka, hogy mindketten ugyanabban a pillanatban ismerik fel, hogy ez már a szerelem vége. Valószínűbb, hogy inkább egyikőjük áll elő ezzel a döntéssel.
Mikor álljon elő egy nő vagy egy férfi azzal, hogy mától vége?

Egy tanács kiemelkedően fontos a többihez képest. Ez pedig az, hogy ha valaki már eldöntötte, hogy így lesz, akkor ne halogassa ennek megbeszélését. Vannak, akik annyira várnak az alkalmas pillanatra, hogy minden ilyen pillanatot elmulasztanak, míg végül egy leromlott vagy teljesen lehetetlen helyzetben közlik a másikkal a döntésüket.
A leggyakoribb hiba az, hogy valaki „biztonsági okból” addig vár a szakítással, amíg nem lesz valaki más, akivel szerelmi viszonyba kerül. Fel kell vállalni, hogy egy szakítás után rövidebb-hosszabb ideig egyedül leszünk. Ez sokkal tisztességesebb és kíméletesebb, mint azzal előállni, hogy valaki mást szeret az ember. Általában a gyengébb önértékeléssel rendelkező emberek viszont nem így szakítanak, ők mindig keresnek egy új párt, mielőtt szakítanak a korábbival.

Szakításhoz legjobb egy nem túl kései időpont, amikor egyikünk sem túl fáradt ennek megbeszéléséhez. Ha az egyik fél nem is gondolja, hogy mi következik, akkor szüksége lesz saját stabil alapállására ahhoz, hogy megrázkódtatás nélkül szembenézzen a dologgal és egy frissebb ember alkalmasabb erre, mint aki kialvatlan vagy fáradt.
A „hol” nem túl fontos tényező, mert a téma annyira magára vonja majd a figyelmet, hogy szinte elhanyagolható a környezet. Nem árt azonban, ha nagy a tér körülöttünk, nem hall minket más, de jó, ha vannak mások is látótávolságra. A másik lehetőség nyilván az, hogy valahol egy belső térben kettesben szakítunk. Ez utóbbi kissé több lehetőséget kínál érzelmi kitörésekre, de sok olyan ember van, akik könnyen kezel ilyen helyzetet.

A szakítás módja

Ahogyan általában élni, úgy szakítani is őszintén érdemes. Nem méltó hozzánk, ha úgy szakítunk, hogy ezt azzal indokoljuk, hogy percekig soroljuk, hogy mi a baj a másikkal. Sokan csinálják így, mert azt hiszik, hogy minél rosszabb színben tüntetik fel a másikat annál reálisabb számára, hogy miért akarnak vele szakítani. Ilyenkor a másik nyugodtan megkérdezhetné, hogy: „Ezt miért nem mondtad eddig?” Vagy: „Ezen lehetett volna változtatni!”

Ne kend a másikra, ha szakítani akarsz, ne sorold neki, hogy mi vele a baj, mondd el az igazságot, ami leggyakrabban valami ilyesmi „kihűlt bennem a szerelem”. Ezzel legalább vállalod, hogy részed van abban, hogy vége. A másik hibáztatása egy ilyen, számára tragikus helyzetben, kegyetlenség.

A másik, az előzővel ellenkező irányú, de jellemző mellébeszélés, amit leginkább srácok „követnek el” ez: „Te jobbat érdemelsz nálam!”
Nem szép, ha valaki úgy csomagolja be szakítási szándékát, hogy „ő csak jót akar a másiknak”. Az ilyen mellébeszélésen bármely lány vagy nő keresztüllát. Ne csináld ezt! Legalább a kapcsolat végén, de tiszteld meg a másikat őszinteségeddel!

Van olyan, hogy már mindketten érzik, hogy szinte már vége van a kapcsolatnak. Az ilyen szakítás elég sima szokott lenni, általában mellőzi a színpadias jeleneteket.

Megkérdezheti valaki: „De milyen a jó szakítás?” Valószínűleg olyan nincs, hogy „jó”, de ne kerüljük meg az erre adható választ. Mondhatjuk, hogy optimálisan fejezte be egy nő és férfi vagy el lány és egy fiú a kapcsolatot, ha később különösebb rossz érzés nélkül is egymás szemébe tudnak nézni. Amikor a szakítást követően külön erőfeszítést kell tenniük arra, hogy elkerüljék a találkozást a másikkal, akkor azt nem sorolhatjuk az optimális szakítások közé.

Lelépni egy kapcsolatból

A szakítás egy speciális módja azt, hogy az egyik fél egyszerűen csak lelép. Nem néz szembe a másikkal legalább egy búcsú idejére, hanem csak eltűnik, többé nem jelentkezik és igyekszik elkerülni, hogy a volt párja megkérdezhesse őt, hogy mi történt? Ez nem valami bátor módja a szakításnak, bár van olyan helyzet, amikor megengedhető, például amikor egy nő kifogott egy agresszív férfit és nem akar adni egy esélyt bántalmazásra. Ehhez a példához persze hozzátehetjük, hogy a nőnek már sokkal korábban szakítania kellett volna.

A lelépéssel amúgy az a baj, hogy igazából le nem zárt kapcsolatot hagy maga után. A pár így meglépő fele észre fogja venni, hogy sok problémával kezdi majd a következő kapcsolatát, mivel fejben még mindig korábbi kapcsolatában jár.

Adjuk esélyt egy új párkapcsolatnak!

Egy következő, jó párkapcsolat megalapozásához a szakítással tehát azt is el kell érni, hogy ne maradjanak nyitott kérdések a régi szerelemből. Legyen kinyilvánítva a valóságban és tudjuk fejben, „szívben”, lélekben is, hogy vége. Az ember egy utazásba sem úgy fog bele, hogy „félig hazajön” és elutazik. Szokták azt mondani, hogy ami elmúlt, az elmúlt. Legyen így. Egy nem teljesen, nem végérvényesen befejezett párkapcsolat megakadályozza a következő párkapcsolat sikerét.

Adjunk esélyt a szerelemnek azzal, hogy semmilyen mértékben sem vonzódunk már egy régi kapcsolat felé, nincs vonzalmunk korábbi szerelmünk felé, nincs olyan, hogy „talán”, sem „De kár!”, sem „minden másként alakult volna, ha”. Ami szép volt, az szép volt, de kerüljön a múltba és ne kísértsen itt a jelenben, mert azzal sok bánatot okozhatunk új párunknak és saját magunknak is.

A szakítás egyéb problémái

A téma lényegére fókuszálva ezeken az oldalakon nem említettük a szakítás olyan problémáit, melyek maguk is külön fejezetet érdemelnének ebben a témában. Például szakítás úgy, hogy gyerekünk van, vagy szakítás azzal együtt, hogy már házasok is vagyunk. Ez utóbbit válásként ismerjük, de azon kívül, hogy sok technikai jellegű és hivatalos megoldást is ki kell dolgozni az ilyen szakítás során, amúgy nem sokban különbözik a szakításnak házasság felbontásával nem járó módjától.

A közös gyermekkel rendelkező párok szakítása pedig inkább a gyermek oldaláról megközelíthető és külön fejezetet érdemlő téma, s ennek ismerete kiemelten fontos ahhoz, hogy a felnövekvő gyermekek a legkevesebb érzelmi kárral ússzák meg a felnőttek döntését, mivel egy lelkileg egészséges társadalom nem épülhet fel sérült gyermekek felnövekvő tömegeiből.

Vég nélküli párkapcsolat

Sem a házasság intézménye, sem a közös gyermekek nem óvják meg senki párkapcsolatát. Ha a párkapcsolatban lévők azt hiszik, hogy elég szerembe esni vagy elég házasodni és akkor már biztosított a boldogság, akkor nem számolnak azzal, hogy világunkban azok a dolgok maradnak fenn jó állapotban, melyekről folyamatosan gondoskodunk.

A hosszú, netán „vég nélküli” szerelemhez tehát az érzelem, a párkapcsolat folyamatos építésén keresztül vezet az út – nagyon leegyszerűsítve figyelmesség, rajongás, odaadás, kölcsönösség, közös programok, lelkesedés, testi közelség, boldogság és más, a szerelemre jellemző dolgok, nem csak az első napokban, hanem utána is. Az előbbi mondat talán idealisztikus, de nagyon is sikeres, ha valaki megpróbálja, leginkább pedig, ha a pár mindkét fele gyakorolja.

Feliratkozás a Boldogság Magazin tanácsadójának hírlevelére
Feliratkozás a boldogság-tanácsadó hírlevelére

Hozzászólások

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

húsz + 6 =

design by Honlapdiszkont

http://www.mrsewig.com/ black wigs short