Létezés végtelen romantikával

Olvasóink írták: “Létezés végtelen romantikával – romantikus emberek”
(Nagyra tartjuk olvasónk írásait, mindazonáltal nem állítjuk, hogy szerkesztőségünk azonosul olvasóink cikkeinek tartalmával. Amennyiben bárki véleményt fűz az íráshoz, kérjük vegye figyelembe, hogy egyet nem értése esetén a szerzővel vitatkozik.)

Sokan azt gondolják, hogy hisztisek, hiperérzékenyek, elviselhetetlenek, örök elégedetlenek vagyunk. Nekünk soha semmi nem jó, mellettünk mindig tökéletesnek kell lenni. Mi a maximalizmust már perfekcionizmusra (törekvés a tökéletességre *a szerkesztő megjegyzése) váltottuk, és örökké csak az elvárásainkat sorolgatjuk a másiknak. A külvilág ilyennek lát minket, de nekünk egyetlen bajunk van, hogy egyszerűen végtelenül romantikusak vagyunk. A szerelem, a párkapcsolat, az egész világ nekünk egy olyan eszményi, csodálatos dolog, romantikus. Minden, amit a párunkkal csinálunk, olyan mélyen megérint minket. Imádunk azon gondolkodni, hogy milyen jó, hogy őt ajándékozta nekünk a sors, milyen érdekes, hogy az útjaink abban a szent pillanatban keresztezték egymást. Imádjuk azt gondolni, hogy ez meg volt írva a sors nagy könyvében, mert az egész élet azt szeretné, hogy mi boldogok legyünk. Ezért van az, hogy minden egyszerű, közömbös, vagy bántó megjegyzés összetöri a mi kis éltető világunkat.

 

Romantikus lelkek

Manapság már nincs helye az olyan érzékeny és romantikus lelkeknek, mint mi vagyunk. Akik felnőtt fejjel is ugyanúgy elhiszik a dolgokat, amik a mesékben vannak, és ugyanúgy a hercegükre vagy a hercegnőjükre várnak. Nem merjük ám bevallani egy pillanatig se, sőt még el is mondjuk nyomatékosítva, hogy már pedig hercegek (hercegnők) fehér lovon nem léteznek, de titokban hiszünk benne. Hiszünk abban, hogy a herceg egyszer eljön értünk, és hiszünk benne, hogy a hercegnőnket egyszer megpillantjuk egy bálban, a sok udvarhölgy között. Hiszünk benne, hogy van valaki, aki nekünk lett teremtve, akivel minden csodálatos lesz. Elhisszük a szerelmes számok mély érzéseit, vívódásait, vagy a romantikus filmek sírig tartó szerelmeit. Hogy naívak vagyunk-e? Oh, igen, 100%-ban. Mégis ezek a gyerekes kis vágyálmok, ábrándok tartanak minket a víz felszínén. Imádjuk a romantikus filmeket, mert olyan kellemes érzéseket keltenek bennünk. Olyan mély belső melegséget érzünk, ha szerelmes párokat látunk, ha csak egy kicsit is belegondolunk, hogy milyen szép ez az összetartozás érzés. Milyen gyönyörű, ha két ember egymásra talál. Mi lehet annál szebb, mikor két ember éveken át elment egymás mellett és egyszer egy véletlen folytán, nekik abban a pillanatban, azon a helyen találkozniuk kell. És kezdetét veszi a közösen megélt pillanatok időszaka, amely mindig új, és mindig más élmény lesz. Amikor egy bizonyos emberbe szerelmesek leszünk és különleges pillanatokat élünk át vele, az már sosem lesz ugyanolyan. A kapcsolatok jönnek-mennek sokszor, de azok a pillanatok, emlékképek megmaradnak. És akárhányszor felidézzük ugyanazok az érzések fognak majd el minket. Minden kapcsolatunk ezért más és más, mert valójában minden élmény más és más. Mi romantikusok pedig imádunk úszkálni az érzelmekben, imádunk minden pillanatot igazán mélyen megélni és kiélvezni, mert tudjuk, hogy ha az a perc, óra vagy nap elszáll, már sosem jön vissza.

Bármikor fel tudjuk idézni mit éreztünk akkor mikor a hídon sétáltunk, és a hidegben egymáshoz bújtunk. Tökéletesen emlékszünk, amikor a színház után kettesben emésztettük meg a látottakat. Emlékszünk mit éreztünk, amikor egy másik lánnyal/fiúval láttunk, vagy amikor belegázolt valaki a lelkünkbe az egyszerű közönyével. Bizony mi mindent megélünk. A legapróbb dolgok is érzelmeket váltanak ki belőlünk, mert szeretünk érezni, szeretünk emlékezni, és szeretünk élni. Jólesik egy finom étel, meghat minket egy borongós nap, és elgondolkoztat minket egy szobor arcának a fájdalma. Átéljük a meggyötört arcok érzéseit a festményeken, átélünk egy gyönyörű tájat, átéljük a tovasuhanó tájat, ahogy bámulunk ki az autóból vagy a buszból. Mindent érzünk és mindent átélünk. Minden embert végignézünk, és minden ember életén gondolkodunk.

Végtelenül kíváncsiak vagyunk. Mivel az érzelmeink állandóan áramlanak, szinte igényeljük, hogy mindig legyen valami, ami reakciót vált ki belőlünk.

Imádjuk hallgatni mások életét, de abban is az köt le minket, hogy a másik hogy gondolja, hogyan csinálja. Milyen módszert, metódust használ. Mit csinál, ha megbántják, mit csinál, ha szakítanak vele, hogyan kezeli a szüleit, a főnökét? Hogyan, hogyan, hogyan? Mindig az a legérdekesebb számunkra, hogy hogyan reagál az őt ért sérelmekre, vagy hogyan örül a jó pillanatoknak? Ugyanakkor, ha mások problémáit hallgatjuk, mindig bennünk van az, hogy mi ezt hogyan csinálnánk másképp, mi ezt így javítanánk meg. A végtelenül romantikusak az örök újítók, az örök gyógyítók, az örök javítók.

Mindenre új megoldást keresünk, mindent meg szeretnénk gyógyítani, mindent szeretnénk megjavítani. Éltet minket az, hogy a rossz dolgokra mindig megoldást találjunk, és valójában átvezessük a jóba. Sokszor vagyunk búskomorak, szomorúak, mert sokszor nem sikerül valamit szépnek, jónak és vidámnak látnunk. De éppen ezért sosem nyugszunk bele valamibe, és olyan boldogak vagyunk, amikor a legrosszabb dolgokról, mint a betegségekről, rossz élményekről, sérelmekről is ki tudjuk deríteni, hogy mégis csak szükségünk volt arra a pofonra, szükségünk volt rá, hogy rájöjjünk dolgokra, és ez valójában előbbre vitt minket az életben. Tehát valójában a rossz dolgok is hosszútávon jók. Szeretjük a nyugodt dolgokat, de valójában nem tudunk azért nyugodtak lenni, mert nem gondolunk semmire:D Nálunk ilyen nincs! Mi örök gondolkodók vagyunk. Nyugodtak vagyunk, mert megnyugtató, kedves dolgokra gondolunk, és zaklatottak, mert olyan dolgok jutnak eszünkbe, amik fájnak, vagy fájhatnak. De valójában a fájdalmat is mélyen átérezzük, és sokszor direkt újra és újra meg kell élnünk. Nem mazochisták vagyunk, hanem egyszerűen a fájdalom által érezzük a dolgok súlyát, a fájdalomra is emlékezni akarunk, hogyha egyszer véget ér és megoldottuk a problémánkat, intő példa legyen az az állapot számunkra örökre. Szeretünk beszélni a fájdalmunkról, mert tanulunk belőle, és imádjuk érezni, hogyha egy problémát megoldottunk. Szeretjük a változást érezni. Félreértés ne essék, ugyanúgy félünk a változástól, és nem szeretünk változtatni. De ha egyszer sikerül valamit megoldanunk, akkor mélységesen büszkék vagyunk magunkra, és szeretjük újra és újra lejátszani magunkban, hogy hogyan sikerült a problémát megoldanunk. Ebből is tanulunk.

Létezés végtelen romantikával 2

A végtelenül romantikus emberek imádnak tanítani. Imádjuk az információt átadni, de valahol befogadni is. Mi az információ szerelmesei vagyunk. Imádjuk látni a másik arcán, hogy valami elgondolkodtatót mondtunk, hogy az információ, amit mondtunk, megváltoztatja egy ember gondolkodását, a kapcsolatait, az életét. Szeretjük érezni, hogy a belső fejlődésünk és működésünk, hatással van a külvilágra. Ez a klasszikus világmegváltó gondolkodásunk. Hát nem romantikus? Nagy dolgokra vágyunk és úgy érezzük, nagy dolgokra vagyunk hivatottak. Állandóan küzdünk. Heroikus küzdelemben vagyunk az élettel, önmagunkkal, az élet nagy kérdéseivel. Ez a küzdelem állandóan folyik, de nem szól másról csak arról, hogy a világot, magunkat, az emberiséget jobbá tegyük. Nem vagyunk mi egoisták, vagy emberi transzformátorok, csak egyszerűen jót akarunk magunknak és másoknak. Bizony sokszor hajlamosak vagyunk szűk látókörűek lenni, és nem vesszük észre, hogy ami nekünk jó, az nem feltétlenül jó a másiknak is. Szeretjük a különbözőséget, de közben nehezen éljük meg, és nehezen fogadjuk el. Olyan furcsa nekünk, hogy ami nekünk sikerül az másoknak nem. Ami nekünk nem megy, az másnak igen. Furcsálljuk, hogy ami minket meghat, az a többi embert meg sem érinti. Számunkra sok minden érthetetlen és bizonytalan, de ez is csak arra sarkall minket, hogy megértsük. Fűt minket a tudásvágy, és mindent fel kell fedeznünk.

Hát ilyenek ezek a végtelenül romantikus emberek! Nem kell tőlünk félni, nem vagyunk mi csodabogarak, csak imádunk hinni. Sok mindenben hiszünk, amiben mások nem, és nagyon nehezen fogjuk fel a materiális szükségleteket vagy az igényeket. Mi olyanok vagyunk, mint hamupipőke. Dolgozunk, dolgozunk, és küzdünk, egészen addig, amíg a herceg meg nem ment minket és el nem visz a kastélyába. Mi igazi hercegek és hercegnők vagyunk! Szeretünk magasztosabb célokért küzdeni és másokért tenni, de számunkra a megélhetés, a lakhatás olyan egyszerű kis célok, amelyek a világmegváltó érzelmeinket nem indítják be igazán. De ha például beteg a párunk, vagy kiszolgáltatott a gyermekünk, akkor olyanok vagyunk, mint egy anyatigris (fiúk esetében bármi más vadállat, ami nagy és harcias, ezt rátok bízom, ki mi szeretne lenni! :D), mert akkor valakit meg kell mentenünk, valakinek segítenünk kell. A végtelenül romantikusokkal nehéz együtt élni, ezt nem tagadom, mert folyton szeretnénk formálni a másikat, és érezni szeretnénk benne ugyanazt az érzelmi hullámzást, ami bennünk is folyamatosan áramlik. Azt tudjuk igazán a szívünkbe zárni és közel engedni magunkhoz, akivel együtt tudunk úszni ebben az áramlásban. Aki megérti a világunkat, sőt aki bekapcsolódik ebbe a hatalmas belső cirkulációba, ami valahol az egész világot működteti. Hiszen az érzelmeink és a tetteink formálják a világot, valahol minden egy hatalmas körforgás része, és mi végtelenül romantikusok, imádunk ezekben az áramlásokban lubickolni.

 

 

Írta: Gulyás Adrienn
2018. február 10.

 

 

Írjon Ön is egy valós történetet a boldogságról!

 

Írj egy valós történetet a boldogságról!

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Boldogság

Boldogság Magazin - Jó hírek, amelyekre szükség van.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

20 + hat =

design by Honlapdiszkont

http://www.mrsewig.com/ black wigs short